Az ember természeténél fogva hajlamos a panaszkodásra. Velem is előfordul, hogy megosztok egy-két mémet az írás nehézségeiről, hogy mennyire nem haladok egy könyvvel, vagy hogy éppen mivel vesztegetem a drága időmet ahelyett, hogy az Elveszett Napok befejezőkötetét írnám. De mivel nem szeretem az olvasóim felé azt az üzenetet közvetíteni, hogy terhet jelent számomra az írás, gondoltam összeszedem a dolgokat, amiket szeretek benne.

Mert szerintem egy kicsit minden író nevében beszélek, amikor azt mondom: nehézségek, macerák és idegbajok ide vagy oda, azért szeretünk ám mi írni. (Legalábbis remélem. Én például nem szívesen olvasnám olyasvalaki könyveit, aki utál írni.)

Kezdetek
Többször meséltem már róla, hogy a kádban kezdődött az írói karrierem: nagyjából tíz-tizenkét éves lehettem, amikor eszembe jutott egy ötlet, és miközben üldögéltem a vízben, szépen kikerekítettem saját magam szórakoztatására. Megvolt az alapsztori, kialakultak a főbb szereplők, és még a cselekmény egy része is. Már kezdett kihűlni a fürdővizem, amikor elfogott a vágy, hogy elolvassam ezt a történetet – csak éppen rá kellett jönnöm, hogy hiába is keresném a kerületi könyvtárban, mert még nem írta meg senki.
Ekkor jött az isteni ördögi sugallat, hogy nekem bizony lenne kedvem történeteket írni. Már csak azért is, mert az addigi olvasmányaimban gyakran akadt olyan részlet, ami nem tetszett – de erre majd még lejjebb kitérek. A lényeg, hogy amint elhatároztam magam, és elkezdtem papírra vetni az első irományomat, nem volt megállás. Azóta is legalább 4-5 sztori kering szimultán a fejemben, és csak arra vár, hogy rá kerüljön a sor.

Kuruzslás
Tizenhat éves voltam, amikor úgy igazán nekiláttam kidolgozni egy történetet. Mint minden tinédzsernek, nekem is nehéz időszak volt ez, csupa szívfájdalommal és stresszel, ezért aztán az irományom is hasonlóan szívszorítónak indult. (Vámpírok voltak benne, naná, és nem is sejtettem, hogy alig öt-hat évvel később berobban majd a Twilight, és a csapból is vérszívók folynak majd :D) Amikor volt egy kis időm, leültem a családi számítógép elé, és ezt pötyögtem, máskor meg a karaktereket rajzoltam. Beleöntöttem minden nyomorúságomat, amit ugyan sem a sztori, sem a szereplők nem köszöntek meg, nekem viszont sokkal jobb lett tőle. Tökéletes lelki terápiára leltem tehát az írásban, és amint elkezdtem belejönni, megtaláltam a humoromat is: a történet második fele már sokkal inkább emlékeztetett a későbbi Kísértés Rt.-re.

(ön)Kifejezés
Remélem, ez a dedikálásokon nem derült ki, de rettenetesen introvertált vagyok, azaz társaság helyett az otthon biztonságában érzem magam a legjobban. Egy fárasztó nap után el sem tudok képzelni kellemesebb kikapcsolódást egy megkezdett Word dokumentumnál, amiben elmerülhetek, és tovább szőhetem-fonhatom a saját magam alkotta szereplők kalandjait.
Bár már jóval kiegyensúlyozottabb vagyok, mint tizenévesen voltam, és ma már nem futamodok meg, ha emberek közé kell mennem, ettől függetlenül most is a szövegszerkesztő nyüstölése a kedvenc időtöltésem. Írásban tudom a legjobban, legpontosabban kifejezni magam, és napokig elszórakoztat egy nyelvi lelemény, akár könyvben olvasom, akár én magam hozakodom elő vele. Emiatt tudom biztosan, hogy akkor is írnék, ha senki nem olvasná a regényeimet.

Karakteralkotás
Na, ez legkedvencebb dolgom a világon. Az a típusú gyerek voltam, aki ritkán szerette a mesékben a főhősöket, mert az ellenfelek sokkal izgalmasabbnak tűntek – meg, mert a főhősök általában szőke hajú, kék szemű fiúk vagy lányok voltak, nekem meg "unalmas" barna hajam és barna szemem volt. (Tiffany Aching átérzi a problémámat.) De odavoltam Demónáért, Jafarért, Zordonnál pedig zokogtam, amikor meghalt. A fentieken az sem segített különösebben, amikor megismerkedtem az animék és mangák varázslatos világával, ahol csinosabbnál csinosabb főgonoszok, antihősök és bonyolult lelkivilágú karakterek egész serege várta, hogy rájöjjek: nem muszáj mindenkinek feddhetetlennek lennie.
Mivel a való életben sem feketék vagy fehérek az emberek, hozzám is közelebb állnak a "szürke" karakterek; akik jóindulatúak, de nem elég önzetlenek; akik addig ragaszkodnak görcsösen egy nemes ötlethez, amíg gonosszá válnak; akik világokat égetnének porrá a szeretteik kedvéért. Szeretem feltérképezni, mitől térnek rossz útra a gonosznak tartott szereplők, mert szerintem ez sokkal izgalmasabb, mint világuralmat szomjazó, kétdimenziós gonoszokról olvasni.
Abban is hiszek, hogy a jól megalkotott karakterek saját maguk irányítják a cselekményt. Ma már szépen megtervezem a történeteimet, ám még így is rendszeresen előfordul, hogy annyira elmerülök az adott szereplő fejében, hogy végül teljesen másfelé kanyarodik a sztori, mint kellene, mert az illető egyszerűen nem a terv szerint reagál. :D

Kutatás
A világ rettentően izgalmas hely, engem pedig számtalan téma érdekel benne. Legyen szó antropológiáról, vallástörténetről, orvostudományról, vagy éppen történelemről, imádok új ismeretekkel gyarapodni, azután felhasználni őket a könyveimben. Ha pedig bárki elhűlne, hogy miért van a Google előzményeim között a "gatyapőc", vagy a "pestis", elintézhetem annyival, hogy csak egy regényhez gyűjtök anyagot. :D

Amióta elkezdtem írni az Elveszett Napok sorozatot, az alábbi témákban lettem járatosabb
(a teljesség igénye nélkül):

• középkori és kora újkori angol mágia és boszorkányság
• London 19. századi kinézete, utcái
• viktoriánus korabeli öltözködés, mindennapi élet, ételek, szokások
• mérgek és ellenszereik, mérgezési tünetek
• a vérátömlesztés kezdetleges módszerei
• 19. századi fizetések, angol pénzérmék és értékük
• különböző társadalmi rangba tartozó személyek megszólításai
• viktoriánus elmegyógyintézetek működése, kezelései, a betegek életkörülményei
• alkímia és a vegyi anyagok korabeli nevei

Kritika
Minden a szüleim hatvanas-hetvenes évekből megmaradt, régi gyerekkönyveivel kezdődött.
Hű, de nyakon vágtam volna bennük az összes taknyos kölyköt, aki csak azért se hallgat senkire, aztán csodálkozik, amikor utoléri a büntetés!
Senki sem mindenevő; nekem is megvannak azok az elemek a könyvekben, amiktől falra mászom, és legszívesebben átírnám az egészet. Nos, íróként megvan rá a lehetőségem, hogy úgy, ahogy vannak, kihagyjam a regényeimből az általam gyűlölt részeket. :) Természetesen ez nem biztosíték rá, hogy az olvasók sem találnak bennük semmi idegesítőt – mégiscsak teljesen más az ízlése mindenkinek –, de pont ez a szépsége annak, amikor széles a választék: mindenki megtalálja magának a neki tetsző olvasnivalót.

Zavaró elemek, amikkel szinte biztos, hogy nem találkoztok nálam, mert én magam is rühellem őket:

• önző kis rohadék kölkök, akik szándékosan tesznek keresztbe az elesettebb társaiknak (a Kincskereső kisködmön maradandó traumát okozott)
• állandóan megmentésre szoruló női karakterek, akiknek más szerepük nincs
• patyolattiszta lelkű szereplők, akik elnyerik méltó jutalmukat
• indokolatlanul gonosz szereplők, akik jól megszívják
• nyámnyila/hitvány/teszetosza karakterek, akik valahogyan mégis túlélnek mindent és még a nőt is megszerzik
• szerelem első látásra, problémák nélkül
• szerelmi háromszög, ahol a választás előtt álló fél tényleg vacillál, kivel maradjon
• egymást féltékenységből utáló női karakterek

... valószínűleg több is van még, de most csak ennyi jutott eszembe.

Író kollégáim: ti miért szerettek írni?
Olvasóim: ti pedig miért szerettek olvasni? :D