“Mi inspirált, hogy megírd a Kísértés Rt-t?”

“Hogyan találtad ki Lance karakterét?”

“Honnan jött az ötlet az Elveszett Napokhoz?”

Az egyik leggyakoribb téma, amiről kérdezni szoktatok, az az inspiráció: hogy honnan merítem az ötleteimet, hogyan pattannak ki a fejemből a karaktereim és mi inspirálja a történeteimet.

Már régóta forgatok a fejemben egy kis sorozat-szerűséget, amiben lépésről lépésre leírom, én hogyan írok könyvet. (Ismétlem, nem azt, hogy hogyan kell könyvet írni, hanem azt, ahogy én működöm.) Ehhez pedig tökéletes első lépésnek tűnt az inspiráció, mert nálam minden egy ötlettel kezdődik.

Inspiráció kontra lopás
Ez egy bonyolult és kellemetlen téma, szóval tegyük is el rögtön az útból.
Kezdjük azzal, hogy teljesen eredeti történetek nincsenek: minden, amit elolvasol, alapul valamin; ha máson nem, a hatásokon, amelyek a szerzőt érték. És, mivel az írók zöme olvasóként kezdi pályafutását (legalábbis őszintén remélem), e hatások közt óhatatlanul szerepelni fognak más szerzők művei, amiket rongyosra olvastak, és amelyek netán elindították őket az íróvá válás útján.
Közismert tény például, hogy A szürke ötven árnyalata egy Twilight fanfictionnek indult, míg maga az Alkonyat-sorozat sehol sem lenne Bram Stoker Drakulája nélkül – amelyet pedig nemcsak a maga korában népszerű fantasztikus történetek inspiráltak (főleg azok, amik a Brit birodalmat fenyegető rettenetes külföldiekről szóltak), hanem az európai történelem és folklór is.
Talán már ennyiből is látszik, hogy könnyebb tűt találni a szénakazalban, mint valóban egyedülálló történetet; és épp ezért felesleges azon aggódni, hogy valami igazán eredetit alkoss, ami még soha senkinek sem jutott eszébe – merthogy akkor valószínűleg egy szót sem vetsz majd papírra. Én annak idején rengeteget szorongtam emiatt (ne tudd meg, hányszor rémálmodtam azzal, hogy amíg én kiadót vadászok a Kísértés Rt.-nek, addig megjelenik egy regény, ami halványan emlékeztet rá, és mindenki azt gondolja majd, hogy onnan loptam a sztorit), de ahogy egyre több tapasztalatot szereztem és egyre többet olvastam, rájöttem, hogy

1. minden történetet megírtak már
2. az égvilágon senki más nem rendelkezik az én gondolataimmal, élményeimmel és ízlésemmel, amely az írásaimat formálja
3. az emberek alapvetően nem bánják, ha ismerős elemekre bukkannak a könyvekben – máskülönben nagyjából 3-4 könyvet olvasna el mindenki az élete során, és azt is különböző műfajokban.

Mondok még két példát; ezeket abból az időszakból, amikor kiadót kerestem a regényeimnek, azaz körülbelül tíz-tizenkét évvel ezelőttről.
Ahogyan azt már több helyen is írtam, a Kísértés Rt.-nek volt egy első, meglehetősen kiforratlan verziója, amit 2007-ben fejeztem be, és azon melegében neki is láttam házalni vele. Bár a legtöbb kiadó nem, vagy csak hónapok múltán válaszolt, az egyik válaszra a mai napig emlékszem, mert annyira megdöbbentett: az illető ugyanis megjegyezte, hogy jól érezhető a szövegen Terry Pratchett hatása – akinek akkor még a nevét sem ismertem.
A másik, szellemében hasonló reakciót Az Őrült Hold alattra kaptam 2011-ben, nagyjából egy hónappal a Kísértés Rt. megjelenése előtt: a kiadó fájlalta, hogy sajnos már megjelent magyar író tollából olyan regény, amiben kaotikusan mozgó város adja a cselekmény központját, ezért semmiképpen nem adhatják ki az enyémet. Mivel szerzőt és címet is kaptam tőlük, rákerestem a szóban forgó könyvre, ami egyébként sem műfajában, sem történetében, sem stílusában nem hasonlított Az Őrült Hold alattra – szóval erről ennyit.

A fentiekkel csak annyit akartam mondani, hogy ha valaki hasonlítgatni akarja az írásodat máséhoz, az akkor is meg fogja tenni, ha amúgy még elvétve sem találkoztál az illetővel. Attól sem lesz kevesebb vagy unalmasabb a történeted, ha konkrétan inspirálta egy szerző vagy egy másik regény: olvasd csak el Jean Rhystől a Széles Sargasso-tengert, amit a szerző válaszul írt Charlotte Bronte Jane Eyre-jére, vagy nézz utána, hány darabja történetét találta ki maga Shakespeare! (Spoiler: egy kezeden meg tudod számolni.)

Számomra az a fontos, hogy a saját hangomon, a saját szavaimmal meséljem el a történeteimet, mert ettől lesznek az enyémek.

És, hogy miben különbözik a lopás/plágium? Nos, mint fent írtam, ez nem a legegyszerűbb kérdés, de megpróbálom megválaszolni.
Az egyetemen számtalanszor a szánkba rágták, hogy a plágium az egyetlen olyan dolog, amiért haladéktalanul kirúgják a hallgatókat. Telerakhattad az esszéidet Wikipédia szócikkekkel, és senki nem szólt érte, amíg szépen, akkurátusan megjelölted a forrást – az más kérdés, hogy kettesnél jobbat valószínűleg nem kaptál rá. De, ha olyan sor, netán félmondat került a szövegedbe, amely mástól származott, és nem írtad oda, hogy nem a sajátod, lőttek a hallgatói jogviszonyodnak.
Na, valahol itt a dolog nyitja: lehetetlen bebizonyítani, hogy egy ötlet honnan származik, hiszen az emberek hasonlóan gondolkodnak, és sokan még egymás mondatait is képesek befejezni. Ha viszont egy könyvben egyre-másra jelennek meg olyan sorok vagy mondatok, amikkel más, korábban megjelent regényben már találkoztunk, és a szerző saját magának tulajdonítja őket, ott már könnyebb megítélni, hogy valóban lopásról van-e szó.

Tudatos kontra tudatalatti
Amikor megkérdezel, hogy mi inspirálta egy regényemet, általában fel tudok hozni négy-öt forrást, ahonnan ihletet merítettem hozzá.
A Kísértés Rt.-t például sok szempontból inspirálta Yuki Kaori Angel Sanctuary mangája, bár történetileg illetve hangulatban szinte semmi közük egymáshoz. Ott van még egy gimnáziumi kirándulás is, amelynek során egy hetet töltöttem Londonban, és közelebbről megismerkedtem a várossal, illetve az Evanescence The Open Door című albuma, ami épp akkor jelent meg, amikor az első verziót írtam.
Az Őrült Hold alattnál épp beleszerettem Christopher Marlowe Doktor Faustusába, frissen tértem vissza egy római útról, ami Nioba városát inspirálta, és ha valaki jól figyel, remekül felismerheti az Okkultizmus Intézet könyvtárának kialakításában az ELTE BTK anglisztika és germanisztika szakok könyvtárát (a démonológia természetesen az anglisztikának megfelelő oldalon kapott helyet). ;) Utóbb rájöttem, hogy magát a mozgó várost egy gyerekként látott filmben, a Dark Cityben láttam – és itt el is érkeztünk a tudatalattihoz.

Az inspiráció kérdését tovább árnyalja, hogy az emberi elme hajlamos elszórakozni az őt ért benyomásokkal. Álmodtál-e valaha olyasmit, amiben teljesen idegen helyen bolyongtál, vagy soha nem látott emberekkel beszéltél? Ha igen, akkor épp átvert az agyad: amikor álmodsz, az elméd "hozott anyagból" dolgozik; megpróbálja feldolgozni az összes emléket, információt, amit korábban befogadott. Könnyen lehet, hogy az álombéli ismeretlen tájat évekkel ezelőtt, egyetlen pillanatra láttad csak egy megsárgult magazinban, és magadtól képtelen lennél felidézni – az előző nap történtek hatására azonban az agyad valamiért előszedte az archívumból, és beépítette az álmodba.
Pontosan így működik az inspirácó tudatalatti változata is.

Nem egyszer előfordult már velem, hogy hónapokkal, vagy évekkel később jöttem csak rá, hol találkoztam először egy motívummal, amit felhasználtam az írásaimban, és akkor elég hülyén éreztem magam – de azt hiszem, pont ettől érdekes az alkotás folyamata: ott az a rengeteg különálló emlék, benyomás és élmény, amit átél az ember, és amit aztán egy adott pillanatban elkezd koherens egésszé vegyíteni. Félig tudatos, félig önkéntelen alkímia ez, és ha kitartó az ember, a vége egy történet lesz.

Karakter kontra történet
Meggyőződéssel hiszem, hogy az igazán jó történetek a karakterek miatt válnak azzá. Én személy szerint egy dögunalmas sztorit is vidáman olvasok, ha megkedveltem benne a szereplőket, fordítva viszont nem működik a dolog: lehet bármilyen tökéletes a történet; ha nincs senki, akinek szorítok benne, akkor nem fog érdekelni.
Talán ezért van az, hogy amikor kitalálok egy sztorit, akkor a cselekmény helyett a karakterekkel kezdem. A Kísértés Rt.-nél a három főkolompos született meg először, Az Őrült Hold alattnál Mia és Lance, az Elveszett Napoknál pedig a három doki. Ebben a fázisban megtervezem a fizikai jellemzőiket, nagy vonalakban a jellemüket, az egymáshoz való viszonyukat, illetve azt, milyen szerepet töltenek majd be a történetben – de ennél többet nem.
Ezután következik a történet magja: az alapötlet, amire a cselekmény épül. A Kísértés Rt.-nél ez a verseny volt, Az Őrült Hold alattnál a titokzatos, mozgó város, az Elveszett Napoknál pedig az összeesküvés (nem, a Setét csak később jött). Fogom ezt a magot, odaadom a karaktereknek, és hagyom, hadd játsszanak el vele kedvükre. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nekilátok kérdéseket feltenni, és kibontani nemcsak a szereplők jellemét, hanem az alapvető konfliktust is: ha a Teremtő, az ördög és a Halál versenyt rendeznek, ki miért vesz részt benne, és milyen eszközökhöz nyúlnak a siker érdekében? / Egy tudós és egy fiatal lány egymásba botlanak egy állandóan mozgó városban – melyikük mennyit tud róla, és mit titkol el? Miért fognak össze és hogyan viselik el egymást? / Három, teljesen különböző személyiségű orvos összefog, hogy kiirtson egy családot. Miért vetemednek ilyesmire, és képesek-e együttműködni?
Tapasztalatom szerint a kérdések mindig jobban működnek ebben a kezdeti fázisban, mint a döntések: még képlékeny a történet, épp csak megvillan a karakterek jelleme – ismerkedünk egymással, próbálgatjuk, mi működik. Minél jobban kiismerem a szereplőket, annál biztosabban ráérzek, mit tennének később, amikor döntésre kényszerülnek, ez pedig sokkal természetesebben viszi előre a cselekményt, mint ha egyszerű bábok lennének a kezemben.

Fogyasztás kontra alkotás
Mint a legtöbb dolog az életben, az alkotási folyamat is kölcsönhatásra épül: az ember befogad egy csomó élményt, tapasztalatot, művet, majd ezek inspirálják, hogy ő maga is alkosson valamit. Ami engem illet, legtöbbször zene, filmek, könyvek, illetve képek ihletnek meg; nem is annyira a tartalmukkal, hanem a hangulattal, amit keltenek bennem. Néha megesik, hogy álmodok valamit, ami élesen megmarad bennem, és amit később felhasználok egy történetben (például az ajtós részt Az Őrült Hold alatt végén), vagy az utcán szembejön velem egy épület vagy más látvány, benyomás, ami valamiért beindítja a fantáziámat.
A fentieket továbbgondolva szoktam kezelni azt is, ha épp nincs ihletem, vagy bármibe kezdek, nem sikerül úgy, ahogy szeretném. Mindenki, aki alkot, keresztülmegy ezeken az inspiráció-mentes időszakokon, és nem könnyű megélni őket – nekem sem. Ilyenkor emlékeztetni szoktam magam, hogy nem facsarhatom magamból a végtelenségig a kreativitást: valamikor táplálni is kell a fantáziát, hogy legyen miből dolgozni. Mivel (még) nem az írásból élek, ezért megtehetem, hogy egy-két hétre félreteszem a problémás projektet, és inkább olvasok, vagy megnézek egy sorozatot, hátha megkapom tőle azt a lökést, ami hiányzott a folytatáshoz.

Egyelőre ennyi jutott eszembe az inspirációról – ha van még kérdésetek ezzel kapcsolatban, ne habozzatok hozzászólást írni. ;)