Az előző epizódban inspirálódtunk egy jót, megdolgoztattuk a fantáziánkat és a kreativitásunkat. De mi a helyzet akkor, amikor egy szimpla ötlet nem elég, és a téma kicsit több utánajárást igényel? Akkor kezdődik nálam az írás második fázisa, a kutatás.

Arról írj, amit ismersz – tényleg?

Aki írással foglalkozik, az kétségkívül találkozott már a fenti intelemmel, valószínűleg nem is egyszer. De mit is jelent ez, és mennyire kell komolyan venni? Ha tizenöt éves gimnazista vagyok, akkor csak tizenöt éves gimnazistákról írhatok? Krimit és horrort csak rendőrök és csápos szörnyek írhatnak? Az írók csak írókról írjanak?
Na, azért nem kell mindent elvinni a végletekig. Számomra a tanács azt jelenti, hogy alapos kutatás nélkül lehetőleg ne kezdjek el atomfizikáról írni, mert két mondaton belül kiderül, hogy lövésem sincs a témáról.
Talán tovább lehetne finomítani a tanácsot: "arról írj, amit érdekel annyira, hogy hajlandó voltál heteket, hónapokat szánni az életedből arra, hogy megismerd" – és itt nemcsak a regényed központi témájára gondolok, hanem a karaktereid foglalkozására, öltözködésére, a világod felépítésére, a nyelvezetre, a technológiára... minden apró részletre, amitől életre kel a történet.
Persze bele lehet csapni az írásba alapos felkészülés nélkül is, de hidd el nekem, előbb vagy utóbb kénytelen leszel utánanézni egyik-másik részletnek (még ha csak szinonímákról beszélünk is), mert senki nem lehet tisztában mindennel.

Hasraütés vagy tudományos értekezés?

Természetesen nem kell túlzásokba esni. Ha epikus fantasyt veszek le a polcról, nem szeretnék oldalakon át a folyami teknősök párzási szokásairól olvasni (khm, George R. R. Martin, khm), és az Amerikai pszichót olvasva is kínszenvedve rágtam át magam a lemezértékelős részeken (bár sejtem, hogy épp ez volt a lényegük XD).
A kutatás lényege az, hogy önbizalmat adjon az írónak a részletek kidolgozásánál, nem pedig, hogy céltalan intellektuális erőfitogtatássá váljék a történetben. Ha jól kevered a kártyáidat, a felhalmozott tudás nagy része kimarad az írásodból, de ez nem baj: legfeljebb felhasználod legközelebb. :)
Mondok egy példát. A bosszúszomjas doktor egyik utolsó jelenetéhez méregre volt szükségem. Egészen pontosan olyan méregre, amelyik ismert és hozzáférhető volt a 19. század közepén, viszonylag gyorsan fejti ki hatását, kis mennyiségben is halálos, és nincs ismert ellenszere. Bonyolította a dolgot, hogy azt akartam, a fentiek ellenére valaki mégis megpróbálja megfékezni a hatását a rendelkezésére álló ismeretekkel és eszközökkel – tehát túlélhetőnek kellett lennie, de csakis a megfelelő orvosi beavatkozással.
Az Elveszett Napok világa alkímiában, mágiában és boszorkányságban gazdag, azaz kitalálhattam volna magamtól is valami démoni eredetű mérget. A főszereplőim azonban orvosok, és ebben a világban az okkultizmus és az orvostudomány élesen szembenáll egymással: ritka, hogy valaki vegyítené egymással a két területet; ha pedig mégis, akkor már nem orvosról, hanem (zug)alkimistáról beszélünk. Szóval maradtak a mi világunk mérgei, én pedig belevágtam a küldetésbe, hogy megtaláljam a megfelelő halálos szert, amivel majd jól megsanyargathatom a karakteremet.
Sem a biológiához, sem a kémiához nem volt soha tehetségem; ami érdekelt bennük, az is csak a történetük: hogyan fejlődött az orvostudomány és a gyógyászat, milyen kezelésekkel próbálkoztak régen. Hogy ezt a nehézséget áthidaljam, különböző mérgezésekről szóló esettanulmányokat, egyetemi tananyagokat kezdtem vadászni, amíg rá nem bukkantam a befutóra: akonitin lett, a sisakvirág hatóanyaga. Utánajártam a mérgezés módjának, a tüneteknek, az időnek, ami elteltével jelentkeznek; hogy mivel lehet csökkenteni a halálos kimenetelt, és hogy az utóbbi szer elérhető volt-e a viktoriánus korszakban.
És itt jön az, amiben az írónak nagyobb szabadsága van a kutatóknál: a regényem fantasy, tehát nem muszáj foggal-körömmel ragaszkodnom a tényekhez. Az Elveszett Napok Londonja a technológiát tekintve egy kicsit fejlettebb a mi világunk viktoriánus Angliájánál, hiszen az okkultizmust is beleépítette a találmányaiba: ugyan, kinek szúr szemet néhány pontatlanság? Örömmel jelentem, hogy a mérgezéses jelenet még egy gyógyszerészt is meggyőzött. :D
A kutatás remek dolog: rengeteg új ismerettel leszel gazdagabb tőle, és rájössz, hogy a valóság sokkal hajmeresztőbb az ember fantáziájánál. Akár új ötletekkel is szolgálhat a történethez: amikor Joseph Lister életéről olvastam (ő ugyanúgy az antiszeptikus eljárások bevezetését szorgalmazta Nagy-Britanniában, mint Semmelweis Ignác Európában), számtalan olyan izgalmas részletre bukkantam, amiket aztán szépen beépítettem az Elveszett Napok harmadik kötetébe, mert kiválóan árnyalták a szereplők motivációit.

A Google nem mindig a barátod

De honnan tudod, hogy hiteles forrásra bukkantál?
A legjobb persze az, ha leülhetsz és elbeszélgethetsz a téma egy szakértőjével, de, valljuk be, erre ritkán nyílik esélye az embernek, ezért aztán kénytelen dokumentumfilmekhez vagy szakirodalomhoz fordulni.
Manapság mindenki azt tesz fel az internetre, amit csak akar, ezért egy sima Google-keresés nem mindig hoz azonnali sikert. De, legyünk őszinték: ez igaz a nyomtatásban megjelent anyagokra is. Csak azért, mert valamit szakkönyvként próbálnak eladni, még nem biztos, hogy tudományos alapokon nyugszik. Szerencsére létezik néhány jó módszer arra, hogy kiszűrd a hülyeséget.
A Wikipediát hajlamosak lenézni az emberek (a legtöbb intézményben el sem fogadják forrásként), pedig remek kiindulási pont, ha először közelítesz egy témához, és nem sokat tudsz róla. Pontosan az, amire a neve is utal: szócikk egy hatalmas enciklopédiában, ráadásul (legalábbis a jól megírt oldalaknál) számtalan forrással a lap alján! Ezek többnyire már hiteles cikkekhez, könyvekhez vezetnek, amiket jól fel lehet használni a kutatómunkához.
Ha pedig könyvek között próbálod megtalálni azt, amelyik megbízható, akkor azt javaslom, először is a hátulját nézd meg: minél hosszabb a bibliográfiája, annál biztosabb, hogy nyert ügyed van, mert a szerző alaposan utánajárt a témának. Ami azt illeti, a vastag forrásgyűjteménynek van még egy előnye: szépen listába szedi neked a többi tanulmányt is, amiből érdemes kutatni.
Sajnos nem árt, ha jól ért az ember angolul, ugyanis a tudományos cikkek és könyvek többsége angolul (vagy németül) íródott, és csak töredékük érhető el magyarul. Az internetnek köszönhetően azonban szinte bármilyen információt egy kattintással megszerezhet az ember – ha pedig mégsem, akkor ott vannak a könyvtárak (különösen az egyetemi könyvtárak), ahová bárki beiratkozhat, és használhatja az állományt... beleértve a digitális adatbázisokat is! :D
Utóbbiak közül nekem legtöbbször a JSTOR-hoz volt szerencsém; nemcsak könyvírásnál használtam, hanem a szakdolgozataimhoz is. Sajnos a rajta lévő cikkek többsége fizetős, de ha a könyvtárnak van előfizetése, akkor el tudod küldeni őket magadnak emailben – és olyankor a JSTOR még a bibliográfiai adatokat is odabiggyeszti a fájl elejére ajándékba.

Ahogy az első részben is említettem, a fentieket nem kell szentírásként kezelni: mindössze a saját tapasztalataimat osztom meg, hátha ötletet ad vagy segít másnak is, aki írással szeretne foglalkozni, de nem igazán tudja, hogyan lásson neki. :)