Nemrég olvastam egy bejegyzést arról, milyen káros hatásai lehetnek annak, hogy túlmisztifikáljuk az írást, és zseninek kiáltjuk ki az írókat. Szerintem remek cikk; tökéletesen megfogalmazza a tinédzserkori félelmeimet, amiket szerencsére mára sikerült nagyrészt magam mögött hagynom. Itt elolvashatjátok: link.

Eszembe jutott viszont, hogy talán nem árt és esetleg még érdekes is lehet, ha mesélek az akadályokról és nehézségekről, amikkel egy könyv írása során találkozom. Már csak azért is, mert így itt lesz készen a magyarázat a kérdésre, hogy miért is kellett három évet várni az Elveszett Napok második részére. :D

Amikor 2015-ben megírtam A bosszúszomjas doktort, tele voltam lelkesedéssel és ötletekkel. Olyan munkám volt, ami lehetővé tette, hogy az üresjáratokban és otthon is rengeteget tudtam írni, ráadásul naponta mindössze 30-40 percet kellett utazással töltenem. El is határoztam, hogy remek lesz ez így; szépen minden év végére befejezem a következő kötetet, és az meg is jelenhet következő tavasszal.

Na igen ám, de tervezni könnyű.

2016. egészen másképp alakult, mint azt előre sejtettem. Nemcsak a munkám szűnt meg, de elköltöztem egy másik országba, ami a legváltozatosabb komplikációkat hozta magával. Amikor pedig az élet épp békén hagyott, akkor maga az alkotás sem ment zökkenőmentesen.

Először is, ez volt az első alkalom, hogy sorozatot írtam.

Most nem mondom, hogy önálló kötetet írni könnyű, mert bárki, aki valaha nekiült és lelkiismeretesen megírt egyet, az tanúsíthatja, hogy megvannak a maga buktatói; de abban legalább már volt gyakorlatom. Az első kötet sem okozott problémát: végül is egy történet kezdetéről volt szó, ahol mindössze néhány szálat nyitva hagytam a végén, és nem lőttem le az összes poént, amiket közben kitaláltam.

Egy második kötetnél azonban már akadnak gondok. Mivel tudom magamról, hogy alapos vagyok, tisztában voltam vele, hogy legalább egy év (vagy több) el fog telni a megjelenéséig, és mégsem várhatom el az olvasóimtól, hogy minden apró történésre emlékezzenek az első kötetből, vagy hogy újraolvassák azt a második előtt. Muszáj volt tehát beletennem visszatekintő részeket -- de nem annyit, hogy dögunalmas legyen annak, aki egymás után olvassa a két kötetet. Ott volt továbbá az a dilemma is, hogy A tébolyult doktornak nemcsak átvezető részként kellett megállnia a helyét, hanem önálló könyvként is -- még akkor is, ha a cselekmény ugyanolyan szervesen épül az első kötetre, mint A két torony A gyűrű szövetségére.

Először úgy ültem neki, mint ahogy eddig írtam a regényeimet: elkezdtem az elején, és hagytam, hogy magától kialakuljon a történet. Volt hozzá egy vázlatom (mert anélkül aztán tényleg öngyilkos vállalkozás könyvet írni), de egyébként szabadjára engedtem a karaktereket, hadd szórakozzanak, ahogy kedvük tartja. Ezzel a módszerrel sikerült is befejeznem 2017 elejére, és úgy volt, hogy a Könyvhéten meg is jelenik.

Aztán május elején írtam a Főnixnek, hogy inkább halasszuk el, muszáj még dolgoznom rajta.

Tény, hogy rettentő nehezen engedek el egy kéziratot, mert mindig bennem van, hogy lehetne még mit csiszolni rajta, de higgyétek el, mindenki jobban járt azzal, hogy A tébolyult doktor nem jelent meg két évvel ezelőtt. Az alapsztori stimmelt, a jelenetek is a helyükön voltak, mégis... valahogy nem működött.

Az a bizonyos post-it téboly

Ekkor jött a post-it téboly, amire Molyról talán emlékezhettek: lényegében fogtam az összes jelenetet, és egy-egy cetlire summáztam őket. A szereplő, akinek a szempontjából íródott az adott rész kapott egy színt, és így szépen egymás mellé, alá és fölé ragasztgattam őket egy TÄRENDÖ asztal dobozának maradványára. Arra próbáltam rájönni ezzel a módszerrel, hogy van-e olyan cselekményszál, amit elhanyagoltam a többi javára. Természetesen vannak fontosabb és kevésbé fontos szálak, de már nem a tizennyolcadik században vagyunk, amikor még oldalszám alapján fizették a szerzőket, szóval ami csak felesleges töltelék, attól illik megszabadulni, hogy a lényeg napvilágra kerülhessen.

A remek, színes "térképem" alapján már el tudtam dönteni, hol vannak hiányosságok és honnan kellene nyirbálni -- nekiláttam tehát a vérengzésnek. Volt olyan szereplő, akinek a teljes nézőpontját kigyomláltam, mástól csak egy-két jelenetet vettem el, és vagy átadtam másnak, vagy egyszerűen félretettem ínségesebb időkre. Készítettem továbbá egy Excel táblázatot is, amiben nyomon követtem az idő múlását a regényben (napszakokkal és órákkal együtt), és hogy melyik szereplővel mi történik. Ez abban segített, nehogy például Hieronymus Bell véletlenül egyszerre két helyen legyen (bár kinézem belőle, hogy képes rá).

Akadt azonban komolyabb gondom is: miután megnyirbáltam az eredeti változatot, nemcsak felesleges részek tűntek el, hanem még jobban elvékonyodtak pont azok a szálak is, amikkel egyébként is problémáim voltak. Eljött tehát az idő, hogy leüljek, és alaposan végiggondoljam, honnan indultak a kérdéses szereplők, hová tartanak, és az útjuk melyik szakaszát meséli el a második kötet. Segítségül hívtam az első részt: elolvastam újra, és kijegyzeteltem. (A közhiedelemmel ellentétben az írók nem képesek álmukból felébresztve idézni bármelyik művük hatvanhetedik oldalának nyolcadik sorát.) Amikor ezzel megvoltam, nyitottam egy üres lapot valamelyik füzetemben, és töviről hegyire leírtam a karakter élettörténetét a születésétől kezdve egészen az első kötet végéig. Sokan ezt jóval az írás megkezdése előtt megteszik, de az én szereplőim folyamatosan változnak, és végül mindig teljesen mások lesznek, mint amilyennek terveztem őket. (Legjobb példa erre Lance, aki egy udvarias, kicsit félénk, aszexuális karakternek indult. Nem viccelek.) Amikor töprengek, mindig segít, ha kézzel írok: talán azért, mert olyankor az ugyanolyan billentyűk leütögetése helyett minden betűt egyenként kell megformálni, ez pedig beindítja a kreativitásomat. Így esett, hogy addig körmöltem, mígnem egyszer csak rájöttem a megoldásra, ami nemcsak illeszkedett a szereplő jelleméhez, de előremozdított egy másik szálat is, aminek a létére akkor döbbentem rá.

Amint kikerekítettem a történetet, a vázlatot jelenetekre vágtam, és ezeket beillesztettem a többi közé -- már csak az volt hátra, hogy megírjam őket. Ezt követte az egész mű újraolvasása és -szerkesztése, mert természetesen további apróbb hibák is feltűntek közben...

A lényeg az, hogy remek dolog az ihlet, ha van, de még többet ér az ember tudatos tervezéssel, karakterépítgetéssel... és persze az sem árt, ha tisztában van az elmélettel. Hosszú hónapok vérét és verejtékét megspórolhattam volna vele például, ha nem teljesen véletlenül bukkanok rá olyan írástechnikai segédanyagokra, amiket bármelyik kreatív írás tanfolyam első óráján megtanítanak a diákoknak. Mert az írást igenis lehet tanulni -- én ne tudnám? Lassan tizenöt éve írok, és minden nap tanulok valami újat --, fejleszteni és csiszolni. Ugyanolyan mesterség az íróé, mint a festőé vagy az asztalosé: jól jön, ha van hozzá érzéke az embernek, de tanulással, odafigyeléssel és gyakorlással lehet igazán maradandót alkotni.