Hogyan (ne) nevezz el karaktereket

by - augusztus 03, 2019


Nomen est omen, tartja a mondás, és amikor történetet ír az ember, óhatatlanul is szembesül azzal a problémával, hogyan is kellene elnevezni a karaktereit. Ami engem illet, szerencsésnek tartom magam, mert általában hasraütés-szerűen adok nevet, mégis jól szoktak sikerülni. Arra gondoltam, megosztom veled, én mit veszek figyelembe, amikor meghozom a döntést. Nem általános érvényű szabályok ezek, szóval nem kell szentírásnak venni, de talán segítségedre lehet, amikor ott állsz az újszülött szereplőddel, és illene már a nevén szólítani. ;)
(Mivel én szinte kizárólag angolszász neveket adok a karaktereimnek, ezért ilyeneket fogok használni példának is.)

1. Kicsoda a karaktered és honnan származik?
Ez valószínűleg egyértelmű lesz, de a legfontosabb talán az, miféle világot írsz, és abban milyen helyet foglal el a karakter. Ha valós magyar helyszíneken játszódik a regényed, akkor valós magyar neveket szerencsés adni a szereplőidnek -- hacsak nincs jó okuk rá, hogy külföldről mondjuk épp Budapestre tévedjenek. (Amíg logikusan meg tudod magyarázni a furcsaságokat, addig nincs baj.) Ellenben, ha mondjuk Londonban játszódik a könyv (mint az én regényeim nagy része), akkor az olvasó angolszász neveket vár majd -- hacsak a szereplőd nem külföldről érkezett vagy más kulturális gyökerei vannak (pl. indiai angol).
Ennyivel sajnos nem elég azonban elintézni a dolgot: csak azért, mert egy név angolul van, még nem biztos, hogy passzolni fog. Noha manapság, a globalizáció és az internet korában már egyre kevésbé van ennek jelentősége, és az egész világon neveznek el gyerekeket Daenerysnek, néhány évtizeddel korábban még éles különbség volt pl. amerikai és angol nevek között. Hogy egy példát említsek: ha a karakteredet Michaelának hívják, akkor a vezetéknevétől függően el tudom képzelni bármelyik angolszász országban, valamint Németországban, vagy Közép-Kelet-Európában. Ha viszont úgy írja a nevét, hogy McKayla, Makayla, Michayla vagy Mykayla, akkor az eléggé behatárolja amerikainak.
Ugyanez a helyzet a vezetéknevekkel. Ha valakinek spanyol vezetéknevet adsz, akkor az olvasó egyértelműnek veszi, hogy az illetőnek spanyol vagy latin-amerikai gyökerekei vannak.
Ha teljesen kitalált világban alkotsz, akkor általában két út áll előtted: vagy a valós világban is használt neveket illetve azok halványan módosított verzióját adod a szereplőidnek (pl. G.R.R. Martin karakterei), és ezzel hétköznapibbá, a miénkhez hasonlóvá változtatod a világot; vagy pedig épp ellenkezőleg, a valóságtól teljesen elrugaszkodott nevekkel örvendezteted meg őket -- ezáltal pedig tudatosan határvonalat húzol a történeted világa és a miénk közé.

2. Kik a szülei?
Bár ténylegesen te, az író adod a karakter nevét, a történet szerint általában azért szülei is vannak szegénynek, akik elvileg elnevezték. Miféle emberek ők? Gazdagok vagy szegények? Honnan származnak és mennyire iskolázottak?
Egy angol nemesi család például hajlamosabb tradícionális angolszász neveket adni a gyermekeinek (pl. Edward, Victoria, Patricia, George), mint egy középosztálybeli család, akik semmi rosszat nem látnak abban, hogy az épp divatos neveket adják a gyerekeiknek (pl. Caleb, Jessica). Van a szülőknek netán valami hobbija vagy mániája? Nos, akkor azt a gyerekek sem ússzák meg (lásd: Gandalf, Aragorn, Leia, Han). És természetesen, ha a szülők eltérő kultúrából származnak, akkor a gyerekeiknek valószínűleg olyat nevet választanak, ami vagy mindkét kultúrában használt, vagy pedig ötvözi a kettőt (pl. az apa családneve mellé az anya kultúrájában használatos keresztnév).
Példa erre az Elveszett Napokból: Hieronymus Bell eredeti neve Harold Bell. A szülei mindketten alkimisták, akik tudják, hogy a fiukból is valószínűleg alkimista lesz, aki az avatásakor saját cognoment (új nevet) választ majd magának -- emiatt az alkimista szülők általában nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a gyerekük nevének. Hieronymus helyzetét tovább bonyolítja, hogy az anyja a születése után pár órával szépen rásózta az apjára, és többé felé sem nézett. Az újdonsült apa meglehetősen neheztelt a fiára emiatt, ezért nem csoda, hogy az egyik legátlagosabb nevet adta neki: elnevezte Haroldnak, és Harrynek szólította. A fiút tizenkét éves korában avatták alkimistává, és ennyi idősen nem épp a kifinomultságáról híres az ember. Mivel épp rajongott Hieronymus Bosch festőért, az ő keresztnevét választotta cognomennek.
De hozok egy másik példát is: ott van Gregory Hugh Lancaster, aki igen régi családból származik -- ahol a legidősebb fiú jellemzően az apja középső nevét kapja keresztnévnek (lásd a büszke apát, Stephen Gregory Lancastert). Ha belegondolunk, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy amikor elnevezik a legidősebb fiút, azzal egyben az első fiúunoka nevét is eldöntik. (Persze Miának lesz egy-két szava ahhoz, hogy Hugh-nak nevezze el a fiát...)
Akkor most Lance fia tényleg Hugh lesz...?
3. Biztosan jó ötlet a beszélő név?
Hidd el, odavagyok az okosan megválasztott nevekért, amik a megfelelő pillanatban rávilágítanak a szereplő valódi kilétére vagy egy fontos tulajdonságára (pl. Mr. Wednesday az Amerikai istenekből), de hiszek abban, hogy nem kell túlzásba vinni a dolgot -- illetve abban, hogy a név hangzása sokkal fontosabb, mint a jelentése. Ha a szereplőd a történet elején hétköznapi ember, miért lenne különleges neve (hacsak nem kissé zakkantak a szülei)?
Más kérdés, természetesen, ha az illetőnek megvolt a lehetősége, hogy maga válassza ki a nevét -- ez esetben valószínű, hogy olyat választ, ami jelentéssel bír a számára.
Én leginkább a mellékszereplőimnek hagyom, hogy eltérjenek a megszokottól: ott van Mr. Daymare, akinek neve az angol "nightmare" ("rémálom") kifejezésen alapuló szójáték, vagy az Elveszett Napok vámpírkirálynői, Atra és Bianca, akik szándékosan félrevezető nevet választottak maguknak (az "atra" szó a latin "ater" melléknév nőnemű alakja és sötétet vagy feketét jelent; a Bianca név az olasz nyelvből jön, és fehéret jelent): Atra hófehér ruhát hord és a haja is fehér, míg Bianca mindig tetőtől talpig feketében van.
Ha már a hangzásnál tartunk, a neveknek, akárcsak a nyelvnek, ritmusa és dallama van, ami sokszor többet elárul a szereplőről, mint a szavak eredeti jelentése. Vegyük például a Campbell fivéreket: Philip neve az f, l, p mássalhangzókkal és a magas hangrendű i-vel lágy hangzású; engem kicsit szárnysuhogásra emlékeztet. Szinte lesiklik az ember nyelvéről. Ehhez képest Ambrose neve a mély hangrendű magánhangzókkal és a nehézkes "mbr" torlódással akadozik kissé, és sokkal sötétebb, komorabb hatást kelt. Philipre a simulékony modora és tökéletes viselkedése a legjellemzőbb, Ambrose-ra pedig a gorombasága, valamint a sötét titkai. Sokkal kifejezőbbek emiatt a neveik, mint ha a jelentésüket vettem volna figyelembe ("philippos": lóimádó; "ambrosios": isteni).
Hogy egy név jól hangozzék, fontos az is, hogy ne vidd túlzásba a szótagszámokat sem. Amikor kitalálom egy karakter nevét, csak a név egyik elemének szoktam két szótagnál hosszabbat választani, a másik elem pedig egy vagy két szótagú marad -- de nyerő párosítás még a 2-2 szótagú név is. (Utóbbinál viszont általában olyan középső nevet választok, ami vagy 1, vagy 3-4 szótagú -- csak a változatosság és a kellemesebb ritmus végett.) Példa: Octavia Warren (4+2), Vincent Nightingale (2+3), Leonard Spencer (2+2), illetve Hieronymus Bell (5+1).

4. Névvadászat
Minden második írástippekkel foglalkozó oldal azt javasolja, hogy utóneves honlapokon keress keresztneveket, de nekem ez nem sokat segített: ezeken ugyanis általában pontatlan eredettel/jelentéssel töltik fel a neveket, nincs kiejtési segédlet, ráadásul az írásmód is elég... eklektikus. A magyar neveknél persze ez nem túl nagy gond, de ha külföldi neveket keresel, akkor nem nagyon jutsz egyről a kettőre. Inkább a Wikipediát ajánlom: a legtöbb névnek fenn van az eredete, kiejtése, jelentése, illetve változatai más nyelvekben. Itt még vezetékneveket is talál magának az ember.
Mivel én többnyire hangzás után választom a neveket, ezért ritkán vadászok Wikipedián: inkább az épp olvasott könyvek bibliográfiájában szoktam nézelődni (de a francia szótáram copyright oldala is remek nevekkel szolgált már), vagy, mivel angol nyelvterületen élek, a kollégáim közt. :D Igazság szerint bárhol és bármikor találkozhatsz olyan névvel, amit később egy szereplődnek adhatsz, ezért érdemes nyitott szemmel járni: az újság, a híradó, vagy épp egy focimeccs mind alkalom a vadászatra. J.K. Rowling az edinburgh-i Greyfriars temető sírköveiről lopta jó pár karaktere nevét -- ez is egy módszer. A lényeg csak az, hogy miután megvan a név, nézz utána, milyen kultúrából ered, és hogy használhatták-e abban a korszakban és azon a helyszínen, amiről írsz.
Érdemes egyébként nyilvántartani a neveket, amik megtetszettek. Lehet, hogy az aktuális irományodban még nem használod fel őket, de később még jól jöhetnek. Egy lista már csak azért is hasznos dolog, mert beleírhatod azokat a neveket is, amiket már felhasználtál, és így nem bukkan fel két különböző karaktered ugyanazzal a névvel. Utóbbi egyébként nem halálos bűn (hiszen neked is nyilván van legalább három Zoltán nevű ismerősöd), de én csak mellékszereplők esetében ajánlom, és akkor is próbáld kerülni a névnek ugyanazt a formáját. Ami engem illet, szeretném elkerülni, hogy az olvasóim messzemenő következtetéseket vonjanak le csak azért, mert lusta voltam vadonatúj nevet keresni.
Ha már itt tartunk, az sem hátrány, ha egy adott történetben változatosak a nevek, és nem minden főszereplőnek A-val kezdődik a neve (hacsak nincs ennek jelentősége a sztoriban), máskülönben könnyen összezavarod az olvasódat. Félúton A bosszúszomjas doktor írása közben át kellett neveznem jó pár szereplőt, mert túl sok volt az A-val, L-lel és M-mel kezdődő név. (Így is sok, de nem ANNYIRA. :D)

Hű, ez hosszú lett. Ha idáig eljutottál, akkor remélem, hogy találtál hasznos tippeket, amik segíteni fognak a névválasztásban. Ami engem illet, most megyek, és elmerülök egy jó kis bibliográfiában, hátha szembejön a következő főszereplőm neve. ;)

Ez is tetszhet

0 megjegyzés