Időről időre előkerül a kérdés -- legutóbb épp egy Molyos értékelés kapcsán* --, hogy miért dönt úgy sok magyar szerző, hogy külföldi helyszínen játszódó történetet ír, külföldi szereplőkkel -- netán veszi a bátorságot, és egyenesen külföldi hangzású álnevet választ magának. Mivel ebben én is érintett vagyok, úgy gondoltam, megosztom a saját, személyes miértjeimet.

1. Túl ismerős

Megmondom az őszintét: magamtól soha nem fordult meg a fejemben, hogy magyar neveket adjak a szereplőimnek. Eszterek, Zoltánok és Szilviák között nőttem fel; számomra ezek a nevek személyeket is takarnak, akiktől nehezen tudok elvonatkoztatni, amikor a karakterekkel dolgozom. Arról nem is beszélve, hogy nem egyszer kaptam már meg ismerősöktől a kérdést, hogy "akkor ezt és ezt a karaktert rólam mintáztad?", még ha semmi alapja sem volt az összehasonlításnak. Na, most képzeld el, ha még a név is stimmelne.

Nem árt tehát, ha az univerzálisabb történeteket kiragadja az ember a mindennapokból. Ha nem azzal mosolyogtatom meg az olvasót a harmadik fejezetben, hogy jé, az Astorián tényleg évekig ott idegesített mindenkit az ordenáré szórólapos ember a pizzériától, akkor valószínűleg jobban ki tudom fejteni nemcsak magát a cselekményt, de a szereplőket, és esetleg azokat a politikai és társadalmi problémákat is, amik foglalkoztatnak -- és amik nemcsak a magyar olvasókra vonatkoznak, hanem földrajzi helyzettől függetlenül mindenkire.

2. Számít a helyszín

Ahogy azt egyszer a Próza Nostrának is elmondtam, nem véletlenszerűen választom ki, hol játszódjon a történet: a különböző városoknak, országoknak megvan a maguk hangulata, ami átszövi nemcsak a történetet, de a szereplők viselkedését is. Az Őrült Hold alatt például azért játszódik egy napsütötte, kicsit mediterrán helyszínen, mert Lance számára maga Nioba is megtestesíti a boldog nemtörődömséget, amiért maga mögött hagyta a családját és a fővárost. Minden nyomasztó múltbéli emléke Beryllhez kötődik, és Mia is ott találkozik velük először. Egy London-jellegű város túlságosan sötét és zsúfolt lett volna ehhez a történethez -- de a Kísértés Rt.-nél meg pont ezért működött.

Az Elveszett Napok esetében azért esett épp az angol fővárosra a választásom, mert egyrészt a XIX. századi Londont a legtöbben ismerik már különféle regényekből és filmekből/sorozatokból, így aztán, amit változtattam rajta, az könnyen felismerhető maradt -- másrészt a mind történelmi, mind földrajzi szempontból sajátos helyzete miatt. Egy szigetország központjáról beszélünk, amely eléggé elzárt Európa többi részétől ahhoz, hogy a Setéthez hasonló drasztikus változás jobbára csak belpolitikai változásokat eredményezzen, de, mint gyarmatosító európai nagyhatalom, mégiscsak fontos kapcsolatokat ápol más államokkal. A legkülönfélébb származású emberek keverednek itt, sokuk a gyarmatokról vagy a kereskedelmi partnerországokból, emiatt pedig könnyen elképzelhető, hogy a történetben lényeges szerepet játszó bőrszín és származás kérdése valóban terítékre kerüljön a mindennapokban.

És igen, tisztában vagyok vele, hogy alapos kutatómunkával máshol is találhattam volna egy hasonló tulajdonságokkal rendelkező várost, de itt elérkezünk a harmadik ponthoz:

3. Ezt ismerem és ez érdekel

Anglisztika szakon végeztem az egyetemen, ahol nemcsak a nyelvet tanultam meg, de Nagy-Britannia (és egy kicsit az Egyesült Államok) irodalmát, történelmét és kultúráját is. Lassan három éve élek Skóciában. Ettől még nem számítok szakértőnek, ami a szigetországot illeti, viszont rengeteg olyan részletet ismerek, amit másoknak az internet vagy kérdezősködés segítségével kell kideríteniük (pl., hogy milyen szag van Edinburgh-ban -- harapható erjesztett gabonaillat a whiskyfőzde miatt. Szívesen :D); amit pedig nem tudok, annak könnyedén utána tudok járni.

Az Elveszett Napokhoz így is komoly kutatómunkát végeztem, mind a XIX. századi angol hétköznapokról, mind az orvostudomány történetéről, mind pedig az okkultizmusról (azon belül is a kora újkori mágiáról, amely közvetlenül megelőzte a Setétet) -- mert ez mind olyasmi, ami lenyűgöz, és amiről szívesen olvasok vastag könyveket. Őszintén szólva a legnehezebb dolgom azzal volt, hogy a magyar nyelvben nem nagyon találtam a kismillió különféle szobalányra és inasra vonatkozó elnevezéseket.

Hidd el, senkinek nem lenne jó, ha csak azért kezdenék el történelmi vagy mai magyar helyszíneket használni, mert ez az olvasók elvárása a magyar szerzők felé. Én sem élvezném, és a könyvek sem sikerülnének jól, mert nem esik bele az érdeklődési körömbe -- arról nem is beszélve, hogy nem könnyű manapság olyan magyar történelemmel foglalkozó kutatási anyagot találni, amit nem határoz meg valamilyen ideológia. (Ez természetesen az angol történelmi anyagokra is vonatkozik, ám ott bőven van választék mind hazai, mind külföldi szerzők tollából, ami azért kiegyenlíti a mezőnyt.) (És, mielőtt valaki még felszívná magát az előző mondaton, nem azt állítom, hogy nincs igényes, ideológiától mentes kiadvány, hanem azt, hogy sokat kell mazsolázni, mire megtalálja az ember.)

4. Nem feltétlenül csak magyaroknak ír az ember

Nyilván nem ismerem minden kolléga elképzeléseit, de nagy összegben fogadnék, hogy ha megkérdeznél tíz magyar szerzőt, hogy szeretné-e, ha a könyvei külföldön is megjelennének, tízből legalább nyolc rávágná, hogy igen. Ha tetszik, ha nem, az angol mára világnyelv lett, és aki külföldön is szeretne érvényesülni, annak nem árt, ha elsőként angolra fordíttatja le a regényét -- ha pedig eleve angol nevű karakterek és helyszínek szerepelnek benne, annál jobb. Ez nemcsak az angol anyanyelvű olvasóközönség számára hozza közelebb, teszi "ismerőssé" a könyvet, de minden olyan külföldi olvasónak is, aki hollywoodi filmeken és az anyanyelvére lefordított angol és amerikai történeteken nőtt fel.

Van persze, akit idegesítenek az unásig ismételgetett helyszínek és nevek, és pont amiatt tartana különlegesnek egy történetet, mert az nem a bevett angolszász körítéssel dolgozik, de manapság ezek az olvasók is megtalálhatják a nekik tetsző fantasztikus történeteket (lásd: Bronzváros, Vér és csont gyermekei -- a magyarok közül pedig pl. Gaura Ágnes könyvei).

5. Londonban nem csak három sztori fér el

Ezt már említettem, de van értelme újra és újra felhoznom, mert nagyon fontosnak tartom és nekem rengeteget segített abban, hogy íróként legyőzzem a félelmeimet. Egyszer egy angol irodalom előadáson ültem, ahol az azóta sajnos megboldogult Kállay Gézát kérdezte meg egy csoporttársam arról, hogy ugyan miért írna valaki manapság még szakdolgozatot Shakespeare-ből, amikor Dunát, Temzét és Mississippit lehetne rekeszteni Shakespeare-ről szóló esszékkel és tanulmányokkal. Ez a kérdés pedig olyasmi, amit valószínűleg minden író feltesz magának, nem is egyszer: ha mások megírták már, akkor én mi újat tudnék még mondani?

Kállay tanár úr válasza erre az volt, hogy minden ember egyedülálló, egyedi múlttal, tapasztalatokkal és nézőponttal, emiatt pedig nincs a világon két egyforma Shakespeare-dolgozat; mindenki értékes és sajátos gondolatokkal tud hozzájárulni ugyanahhoz a témához, ezért igenis van értelme hozzászólni. Ez pedig a könyvekre is igaz. Egyetlen történet sem eredeti. Minden egyes könyv a szerző korábbi olvasmányainak, tapasztalatainak hatásából születik, legfeljebb ügyesen csavar egyet-kettőt rajta, hogy friss és időszerű legyen. Ugyanazt a témát is sokféleképpen meg lehet írni; ennek legegyszerűbb példája Varró Dániel "Változatok egy gyerekdalra" című verscsokra, de vehetjük még a vámpírokat és különböző változataikat is Stokernél, Rice-nál, Hamiltonnál, Meyernél, Meadnél, Clare-nél, Harrisnél... és még sorolhatnám. Vannak hasonlóságok, de a maga nemében mindegyik megközelítés egyedi.

Végeredményben persze az írói és az olvasói megközelítés is ízlés kérdése: engem személy szerint nem zavar, ha magyar helyszínen játszódó könyvet olvasok, de nem tudom elképzelni, hogy ilyet írjak. Ez természetesen ugyanúgy változhat a jövőben, ahogyan én is fogok, de addig nem tartom kötelező érvényűnek az elvárást, hogy a gyökereim és az anyanyelvem miatt "röghöz kössem" magam.

Annak idején azért kezdtem el írni, mert a fejemben kavargó történeteket előttem még senki nem írta meg úgy és olyan formában, ahogyan én elképzeltem őket. Erre bátorítok mindenkit, aki nincs megelégedve a jelenlegi magyar szerzők tevékenységével: írd meg, amit hiányolsz! ;)

* A Molyos értékeléseket át szoktam futni, de hacsak nincs közvetlenül hozzám intézett kérdés bennük, nem csillagozom őket és nem szólok hozzájuk.