Előbb vagy utóbb minden olvasó találkozik egy (vagy több) olyan karakterrel, aki a kedvencévé válik. Gyerekként valószínűleg Mikkamakka vagy a Lesből Támadó Ruhaszárítókötél versengenek ezért a helyért, később azonban átveszik a helyüket más, talán kicsit kidolgozottabb szereplők. Száz meg száz oka lehet, hogy egy karakter miért fog meg bennünket – néha magunk sem tudnánk megmagyarázni a dolgot, elvégre a való életben szívlapáttal esnénk neki egy hasonló kaliberű szemétládának –, de megfog és kész, és valahányszor elmerülünk az adott történetben, alig várjuk, hogy felbukkanjon.

A teljesség igénye nélkül összeszedtem néhányat a saját kedvenceim közül. Van köztük, akivel nem is olyan régen találkoztam, mások már évtizedek óta a kedvenceim.

1. Lord Havelock Vetinari (Korongvilág)

Lord Vetinari (magyarul más nevet kapott, de én angolul olvastam a Korongvilág sorozatot, szóval nekem örökre Vetinari marad) Ankh-Morpork patríciusa (avagy önkényura), de a megszokott zsarnokokkal ellentétben nem a korrupció és a gyors meggazdagodás vezérli, hanem minden döntésével a várost akarja jobbá tenni. A legtöbb olyan kötetben felbukkan, ami Ankh-Morporkban játszódik, de a Városi Őrség alsorozatban szerepel a legtöbbet – talán ezért is ez az egyik kedvenc szálam.
Külsőre magas, szikár, középkorú férfi körszakállal. Kizárólag feketét hord (még a családi címere is egyszerű fekete pajzs), és sztoikus nyugalmával bárkinél pillanatok alatt kiveri a biztosítékot. Ahogy az lenni szokott, gyakran az életére törnek, vagy legalábbis megpróbálnak puccsot elkövetni ellene, de ember legyen a talpán, aki képes legyőzni – nemcsak a Bérgyilkosok Céhében szerzett gyakorlata miatt, de azért is, mert mindig van egy terv a tarsolyában.

2. Sydney Sage (Vámpírakadémia, Vérvonalak)

Az Alkonyatot követő vámpírlázban én a Vámpírakadémia sorozatot szerettem a legjobban: tetszett a világa, a szláv elemek és a karaktereket is imádtam – de a legjobban Sydney-t, aki később saját spinoff sorozatot is kapott.
A nőnemű fantasy főhősök hajlamosak két kategóriába esni: vagy a legkeményebb gyilkológépek, vagy naivan botladoznak, amíg fel nem ébred bennük valami embertelen hatalom – emiatt viszont általában nehezemre esik drukkolni nekik. Na, Sydney nem ilyen. A világ legjózanabb karaktere, hatalmas adag felelősségtudattal megverve, aki még az olyan apró, hétköznapi örömöket is csak habozva engedi meg magának, mint a gimis töriórák. Emellett viszont bitangul ért ahhoz is, amit csinál, és még arra is képes, hogy levetkőzze a kezdeti csőlátását. Azon ritka főhősök egyike, akikért szívvel-lélekkel tudtam izgulni hat köteten át.

3. Aziraphale (Elveszett próféciák)

Tudom, hogy a nagy többség Crowley mellett teszi le a voksát, de nekem mindig is Aziraphale volt a gyengém a könyvmániájával, a kakaójával, és a hatalmas szívével, ami miatt még a Teremtővel is szembeszegült – persze csak suttyomban, amikor az épp nem figyelt oda. Nem akcióhős ő, még csak nem is elhívatott forradalmár, hanem az angyali kvalitásai ellenére ugyanolyan hétköznapi karakter, mint te meg én; aki rengeteget vívódik, mit tegyen, mert egyik oldal mellett sem tudja jó szívvel letenni a voksát. Kettőjük közül Crowley ismeri fel előbb, hogy a saját útját kell járnia, de hát Crowley démon, azaz alapeleme a lázadás. Aziraphale azonban a végsőkig hisz benne, hogy a Menny észérvekkel és szép szóval meggyőzhető; hogy a Jó megtestesülése be fogja látni, hogy nem helyes elpusztítani a világot.
Talán ez a naivitás és a belőle fakadó keserű csalódás, ami miatt annyira együtt tudtam érezni vele: amikor készpénznek veszed, hogy a világ igazságos, és szembesülsz vele, hogy ez nem így van, könnyű átesni a ló túloldalára, egyenesen bele a cinizmusba. Aziraphale mégsem adja fel, és a rendelkezésére álló minden erővel küzd az igazáért.

4. Miryem Mandelstam (Ezüstfonás)

Az Ezüstfonás volt az első könyv, amit Naomi Noviktól olvastam, és teljesen magával ragadott. Ritka, hogy ennyire tudok lelkesedni egy főhősért, de Miryem kilóra megvett, mert karakán, okos, végtelenül dühös és büszke – hogy a leleményességéről szó se essék. Szerettem, ahogy kivágta magát a szorult helyzetekből, ahogy ördögi terveket szövögetett Irinával – és ahogy szép lassan rájött, hogy nem minden fekete és fehér.

5., avagy egy karakter, aki miatt folytattam egy sorozatot, amit amúgy nem olvastam volna tovább: Jean-Claude (Anita Blake sorozat)

Alapvetően nagyvonalú olvasó vagyok: nem kell sok feltételnek teljesülnie, hogy élvezzek egy könyvet, és a maguk nemében próbálom értékelni az olvasmányaimat. Ezért van az, hogy akár a világ felépítése, akár a fogalmazásmód, akár egy karakter tetszik meg, jó értékelést fogok adni akkor is, ha a másik kettő nem teljesül... de azért vannak határok.
Az Anita Blake sorozat a gimiben talált meg: szenvedélyesen rajongtam érte, és még azután is olvastam egy darabig, hogy öncélú pornóba csavarodott, és már követni sem tudtam, ki kicsoda és miért. Egyrészt vámpírok minden mennyiségben jöhetnek, másrészt ott volt St. Louis szépséges francia vámpírmestere, Jean-Claude, aki már az első kötetben az ujja köré csavart, és úgy a nyolcadik kötet után egyetlen válaszává vált annak a kérdésnek, hogy mi a fenéért kínzom magam ezzel a borzalommal. XD A sorozatban betöltött szerepe elsatnyult, néha csak említés szintjén bukkant fel, és én mégis tovább gyötrődtem kötetről kötetre, hátha kapok még belőle.
Az az igazság, hogy még csak olyan szép indokaim sincsenek, mint a fenti négy karakternél. Nem a világ legérdekesebb, legösszetettebb szereplője ő; pár száz éves vámpír, aki a férfiakat sem veti meg, és aki a saját erejéből és ravaszságával küzdötte fel magát az élre. Az a gyanúm, hogy leginkább a nosztalgia miatt ragaszkodtam hozzá ennyire: a sorozat elejét szimbolizálja, amikor Anita életét még nem szőtték be keresztül-kasul random szeretők, valódi bűntényeket oldottunk meg, és ő volt az egyetlen, aki kitartóan udvarolt a főhősünknek. Néha ennyi is elég, hogy egy karakter belopja magát az olvasó szívébe.

A te listádon kik szerepelnének? Meséld el kommentben! :)