Így gyilkolok én... karaktereket, na!
Vannak szerzők, akik sportot űznek abból, hogy hirtelen és sokkoló módon elteszik láb alól a karaktereiket; vannak, akik igyekeznek elkerülni, hogy ki kelljen nyírniuk bárkit – és akad a köztes eset, akiknél sosem lehetsz biztos benne, vajon mindenki túléli-e a regényt vagy sem.
Ami engem illet, nem szenvedélyem a gyilkolászás, de ha egy karakternek mennie kell, akkor már méltó és a szerepéhez passzoló halálnemmel szeretem megajándékozni. Lássuk hát (bármiféle spoiler nélkül, természetesen), hogy miféle hóhér vagyok. :D
Kerítés áldozatává váltak
A mélybe zuhanni klasszikus Disney-halál; minden második főgonosz így ér véget – én viszont sokkal tragikusabbnak találom, ha ott vagyunk a karakterrel az utolsó pillanataiban, ezért a zuhanáshoz nálam általában egy vaskerítés vagy egyéb hegyes fémtárgy is társul, amin a karakter igen szerencsétlenül landol: az ilyen baleset ugyanis ritkán vezet azonnali halálhoz, így a kérdéses szereplőnek alkalma adódik elbúcsúzni a szeretteitől. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem sokkal jobban tönkretesz, amikor egy karakter tisztában van vele, hogy nincs tovább, és el is fogadja ezt a tényt, miközben a többiek kétségbeesetten próbálják megakadályozni – de hiába.
Pisztolygolyó
Korszaktól és helyszíntől függően könnyű vagy nehéz hozzájutni a lőfegyverekhez, és nem nehéz elsajátítani a használatukat sem, ezért aztán még egy tapasztalatlan karakter is képes gyilkolni velük, ha elég jól céloz – nem csoda, hogy nálam is akad egy-két olyan szereplő, aki pisztolygolyó által lelte halálát. Általában ezek azok a karakterhalálok, amik hirtelen és sokkszerűen történnek, teljesen felkészületlenül érve az életben maradt szereplőket.
Penge és egy igen agresszív, gyors lefolyású vérmérgezés kombinációja
Bevallom, ritka, hogy késsel gyilkolom meg a karaktereimet (hacsak nem saját maguk ellen fordítják azt) – de talán épp ezért hatásos, amikor mégis ezt a halálos fegyvert adom a kezükbe: ilyenkor ugyanis a többi szereplőnek van ideje és lehetősége közbelépni és az áldozat életéért küzdeni. A legemlékezetesebb példám talán a fenti, meglehetősen sajátos szituáció, amelynél maga a vérveszteség még nem ölte volna meg a karaktert... az azt követő, életmentőnek szánt vérátömlesztés azonban tragikus módon igen.
Démon által szétcincálva
Az Első [dene]vérig előtt nem jelent meg olyan könyvem, amiben ne szerepeltek volna démonok – és tekintve, hogy egy démon nemcsak jóval erősebb egy halandónál, de a hajlandóság is megvan benne a kegyetlenkedésre, miért is ne döntene úgy, hogy felfalja, netán ízekre szedi a mágust, aki merészelte megidézni? Nem egy karakterem ért korai véget a túlzott magabiztosságának köszönhetően, gyakran groteszk színteret hagyva hátra a később érkező többi szereplőnek.
Meglovasították egy belső szervét
A sajátosabb halálnemeim közé tartozik, amikor a gyilkosság tulajdonképpen csak járulékos elem, az elkövető ugyanis a kiszemelt áldozat egyik testrészére vagy belső szervére utazik, csak éppen egyáltalán nem érdekli, túléli-e szegény ördög vagy sem. Szerintem nem sok ennél hátborzongatóbb módja van a halálnak, mert tárgyiasítja a karaktert: nem a tettei vagy a vágyai vezettek a halálához, csak a gyomorforgató balszerencse.
Kötél általi halál
Amikor egy szereplő akasztás áldozata lesz, annál nem is annyira maga az elmúlás szokott a középpontba kerülni, hanem az, amikor a többi karakter megtalálja a holttestet. A bosszúszomjas doktorban épp egy ilyen halál lendíti mozgásba az eseményeket.
Lángok martalékává vált
Aki égette már meg magát, az egészen biztosan nem szeretne tűzben meghalni: rettenetes, fájdalmas halálnem ez, és még ha túl is éli az ember, általában maradandó nyomot hagynak rajta a lángok. Éppen ezért eddig még csak az Elveszett Napokban éltem vele: egyszer egy kivégzés keretein belül, másodszor pedig egy végső kétségbeesésből és önvédelemből fakadó gyilkosságnál. (És, mert lételemem a karaktereim gyötrése, mindkét eset közvetlenül kapcsolódott Hieronymus Bellhez, aki gyerekkora óta retteg a tűztől.)
Természetes(?) okok
A kérdőjel azért szerepel itt, mert nem egészen végelgyengülésre gondolok, hanem inkább betegségre, balesetre, vagy olyan okra, ami a mindennapi életben is előfordul: például egy szerencsétlenül alakult szülésre. Ez azoknak a karaktereknek a sorsa, akik általában még jóval a történet kezdete előtt eltávoztak az élők közül, és a haláluk legfeljebb a gyászon keresztül befolyásolja a többi szereplőt, amit azok az elvesztésük felett éreznek.
Éhes vámpírral találkozott
Nem titok, hogy odavagyok a vámpírokért – máskülönben nem szenteltem volna nekik egy duológiát –, és az Elveszett Napokban nem is hagytam éhen a londoni vámpírkolóniát: legalább három szereplőm lelte halálát vámpírtámadás során, és még többnek múlt hajszálon az élete, miután találkozott a vérszívókkal. Ennek a fajta halálnemnek az írás szempontjából az a nagy előnye, hogy sokoldalú: történhet hirtelen és gyorsan, vagy hosszú napok lefolyása alatt… és az olvasó még azután sem lehet biztos abban, hogy soha többé nem látja viszont az áldozatot, ha az kiszenvedett – elvégre a vámpírok egyik legalapvetőbb tulajdonsága, hogy élőholtak, nem igaz?
Nem érte be egy halálnemmel
Akad egy karakterem, aki személyesen tapasztalta meg a fent felsorolt szituációk többségét, azok mégsem hagytak rajta mély benyomást. Az illető természetesen Orestes Blackwell, és az Első [dene]vérig rezidens halhatatlanja, akinek időbe telt megbarátkoznia a gondolattal, hogy többé nem fogja a láncfűrész. (Azaz, hogy egészen pontosak legyünk, fogni fogja – csak nem tartósan.) Őt csak érdekességképpen említettem meg, mert az ő halála(i) az ideiglenességük miatt semmiképpen sem olyan súlyúak, mint a többi karakteremé.
Remélem, érdekesnek találtad, hogyan nyiffantottam ki az eddigi szereplőimet – ígérem, igyekezni fogok, hogy még több és vadabb halálnemmel álljak elő. :D
