„– George? – A döbbent hang alig hasonlított a báróéra.
Philip felpillantott, és farkasszemet nézett az íróasztal túloldalán álló alakkal. A hátát egyelőre az ajtónak vetette; biztos távolságból mérte fel a helyiséget, hogy szükség esetén azonnal támadásba lendülhessen.
– Elnézést – szólalt meg ismét Lord Sinclair, ujjaival megint csak a haját gereblyézve. – A megszólalásig hasonlít egy régi ismerősömre. Eltévedt?
– Nem. Magát kerestem, méltóságos uram. – Ellökte magát a fényesre polírozott ajtólaptól, és egyenes háttal indult meg felé. – George Campbell az apám volt.
Látta, miként bontja ki szirmait a felismerés a másik férfi arcán. A ház ura leeresztette kezét s benne a pohár italt, amit inkább az asztallapot borító papírokra helyezett, majd megkerülte a bútordarabot, és bezárta a köztük lévő távolságot.
– Őszinte részvétem az apja miatt – mondta színtelen hangon. – Nem ilyen fiatalon kellett volna elmennie.
– Nem – értett egyet vele Philip. – Összetörte vele az anyám szívét.
Lord Sinclairről lerítt, hogy átkozza magát, amiért megvált a szíverősítőjétől. Sápadtan nézte az orvost; a szája sarkában elmélyült egy ránc.
– Miben lehetek a segítségére, Mr. Campbell? – kérdezte végül, amikor már nem bírta elviselni a csendet.
– Dr. Campbell, méltóságos uram. Lord Huntington személyi orvosa vagyok… azaz most már Lady Celiáé is – adta meg a kegyelemdöfést egy halvány mosollyal. – Biztosan különös érzés, hogy annyi év után ismét egyesülnek a családjaik, nem igaz?
– Mit akar tőlem? – Lord Sinclair csupa-él arcát immár eltorzította a harag. – Pénzt? Szívességet? Komolyan azt gondolta, hogy a besétál ide, és a saját házamban, a lányom esküvőjén zsarol meg?
Philip mosolya kiszélesedett. A mákony végre helyrerázta a viszolygását, és most már csak az izgalom dübörgött az ereiben. Percek kérdése, és megeteti a saját főztjét ezzel a karót nyelt, holdképű arisztokratával.
– Nincs semmije, ami érdekelne – felelte. – Nos, leszámítva a nyelvét, de az magának már nem fog számítani.
A báró erényére váljék, ennyiből is rájött, hányadán állnak. Hitetlenkedve kerekedett el a szeme.
– Az a rítus csak szemfényvesztés, nem több! George-nak is megmondtam, hogy a világon semmit nem ér el vele, de beszélhetett neki az ember, amikor a fejébe vett valamit…
Philip tett felé egy lépést. Lord Sinclair nem moccant.
– Mégis honnan tudhatná bizonyosan, méltóságos uram? – kérdezte hidegen az orvos. – Fülét-farkát behúzva hátrált ki az egészből, amint kellemetlenné váltak a dolgok!
– A feleségem kedvéért mentem bele – vágta rá dühösen Croydon bárója. – Azt gondoltam, így visszaszerezhetem a grófi címünket. De csak annyit értem el, hogy a sógorom halálát okoztam, Meredith pedig még most is gyászolja a nyomorultat. Megbocsásson, Dr. Campbell, de az édesapja folytathatta volna Octaviával kettesben is, ha annyira akarta… amit egyébként meg is tett, ha a hírek igazak – eresztett meg felé egy fanyar mosolyt –, és a Huntington lány tényleg öngyilkos lett a tébolydában. Mit akar hát tőlem?
Az anyja nevének említése sokkal jobban dühítette Philipet, mint azt indokoltnak érezte. Válasz helyett a tenyerébe köpött egy inferni szót, amely lusta mozdulattal erős, fekete kötéllé vonaglotta magát. Az orvos megragadta a végét, és habozás nélkül a döbbenten álló báró nyaka köré hurkolta.
Arthur Sinclairnek számos esélye lett volna a túlélésre. Ha elkiáltja magát, vagy más éles zajt csap; ha a földre rántja támadóját; ha megpróbálja elgáncsolni – Philip nehezen védhette volna ki ezek bármelyikét. Tőle szokatlan vakmerőséggel egyetlen lapra tette fel a tervét, és ha az csődöt mond, talán még az anyja legendás befolyása sem menthette volna meg a büntetéstől. Áldozatát azonban túlságosan letaglózták a történtek, és csak akkor kezdett el a nyakát szorongató kötél ellen küzdeni, amikor Philip már átdobta annak másik végét a csillár karjain, és nekilátott felhúzni rá.
Jóféle, erős szerkezet volt: meg sem kottyant neki egy felnőtt férfi súlya.
Philip úgy érezte magát, mint aki álomban jár. A hangok eltompultak körülötte, a szoba képe felfeslett, mint egy hanyag öltés. Szédült; a fülében vér dübörgött, ahogy a levegőben rugdalózó testet nézte.
Mire vársz még?, nógatta egy hang, amiben alig ismert a sajátjára. Csak egy vágás az egész. Ez a legkevesebb, amit megérdemel, amiért cserben hagyta apádat.
Vacogtak a fogai, miközben előhúzta a szikét, és odalépett a haldokló báróhoz. Lord Sinclair szürke szeme vakon, erősen kidülledve meredt a semmibe; ujjai meg-megcsúsztak a kötélen, ahogy még mindig levegőért kapkodott.
– Higgye el, nem így akartam bemutatkozni – mondta halkan. Felnyúlt, és fél kézzel szétfeszítette a férfi állkapcsát. – De magáért igazán nem kár, méltóságos uram.”

„Lenore úgy indult meg az ágy felé, mintha zsinóron húznák. Elsőként a férfi sápadtsága ütötte szíven: Ambrose hónapokkal ezelőtt festett ilyen ramatyul, amikor még teljes erővel küzdött a vérében lakó hatalom ellen. Octavia személyzete lemosta róla a vért, ám a vámpírharapások még mindig sötét gyöngysorokként éktelenkedtek a bőrén. A lány elképzelte Angie-t, amint belemélyeszti fogait a férfi nyakába, és indokolatlan mértékű harag öntötte el – pedig még csak azt sem tudta eldönteni, ki iránt.
A helyzet arra a délelőttre emlékeztette, amikor Hieronymus Bellt találta az orvos ágya mellett, és a nagy rémületben először ébredt rá, hogy kezd beleszeretni a húga börtönőrébe. Szíve szerint most is odaült volna mellé, hogy a tenyerébe vegye azt a csontos arcát, és addig csókolja, amíg magához nem tér és rámosolyog…
Ökölbe szorult a keze.
Koncentrálj!, parancsolta magának. Már nincs köztetek semmi.
Nekem nem úgy tűnik, drágám, tolakodott a fejébe Octavia. Okosabb lenne, ha nem ámítanád magad. Lenyűgöző az önuralmad, de előbb vagy utóbb elfogy, valószínűleg a legrosszabb pillanatban.
Lenore-ban egy pillanatra felmerült, hogy ismét kikéri magának a gondolatolvasást, de belátta, hogy felesleges. Inkább előrenyúlt, és gyengéden elsimított pár sötétszőke tincset a férfi homlokából.
– És mégis mit javasol, mit tegyek? – kérdezte halkan, dühösen. – Szökjek meg vele a tébolydába vagy a Whitehallba, és reménykedjek, hogy a férjem egyszerűen vállat von és elenged? Ha hozzáfér mindenhez, ami a fejemben van, fenséges asszonyom, akkor azt is világosan láthatja, mi vár otthon. Most még többé-kevésbé kordában bírom tartani, de ha…
Elcsuklott a hangja, és először nem értette, miért. Csak amikor a boszorkány odalépett hozzá, és magához ölelte, akkor ébredt rá, hogy megállás nélkül folynak a könnyei. Egy pillanatig tartani próbálta magát – azután úgy döntött, pokolba az egésszel, és beletemette arcát a nő puha fekete hajába. Octavia bőre pont olyan forró volt, mint Ambrose-é, és ugyanaz a friss földillat lengte körbe, mint az orvost is.
Minden rendben lesz, hallotta a szavakat. Erős vagy, drágám, sokkal szívósabb, mint amit a világ kinéz belőled. Ha létezik bárki, aki egy démon özvegyévé válhat, az te leszel.
Lenore szipogott egyet, majd hálásan elmosolyodott, és megtörölte a szemét. Ritkán sírt, és utána mindig megvetette magát érte, de most úgy érezte, enyhült egy kissé a mellkasát szorongató kétségbeesés.”

„Az orvos betette utána az ajtót, majd villámló tekintettel fordult vissza Lenore felé.
– Mi a fészkes fene ütött magába?! – csattant fel. – Ha fuldoklik a tengerben és kötelet dob magának az ember, azt is inkább a nyaka köré kanyarítja? Élvezi, amit ez a szörnyeteg művel magával?
A lányt is elfutotta a méreg a vádak hallatán.
– Komolyan azt gondolta, hogy nem lát át a nyamvadt kis tervén? – vágott vissza dühösen. – Mire megyek azzal, ha kimutatom neki, hogy látni sem bírom, de továbbra is össze vagyok zárva vele ebben az átkozott házasságban? Megmondtam magának, hogy nincs szükségem rá, hogy megmentsen!
– Mert maga aztán a helyzet magaslatán van! – A férfi frusztráltan belerúgott az ágykeretbe. – Akad még csontja, amit nem tört el, porcikája, amit épen hagyott a méltóságos úr a nagy, szenvedélyes szerelmében? Akkor is a csinos arcát cirógatta, amikor tegnap éjjel kiugrasztotta a vállát a helyéről?
– Honnan is tudná, mi történt pontosan, doktor úr? Elvégre olyan rettentően fontos ügyek szólítják Mayfairbe, hogy még arra a napi félórára is nehezen sikerül elszabadulnia, amíg ellátja a sebeimet! Ó, már értem is, miért zavarja ennyire az óvatosságom! Sokkal kényelmesebb lenne, ha egyáltalán nem kellene kitennie a lábát a sógorom ágyából, nem igaz?
Talán a hónapok óta tartó kínszenvedés miatt szakadt át nála a gát, vagy a sérelmeit őrizte túl régóta lakat alatt – nehezen tudta volna megállapítani, pontosan miért ennyire dühös a férfira, ám az ok jelenleg nem is érdekelte. A lelkiereje a végét járta, Septimus egyre kreatívabb módszerekkel tartotta rettegésben, neki pedig elege volt belőle, hogy minden egyes hímnemű „jóakarója” ostobának vagy egyenesen őrültnek nézi, amiért nem fogadja el a tökéletlen segítségét.
Csak egyetlen esélyem van megszabadulni tőle, csikorgatta a fogát. Ha elhibázom, végem.
Leo időközben kiheverte a megjegyzés szúrását, és ellentámadásba lendült:
– Savanyú a szőlő, méltóságos asszonyom? Sajnálja tőlem még azt a kevéske kikapcsolódást is, csak mert magának nincs benne része a pokolfajzat férje mellett, ahhoz meg túl büszke, hogy szeretőt tartson?
– Előbb ugornék a Temzébe, mint hogy elirigyeljem magától Peter Huntingtont! – acsargott Lenore. – Menjen csak, omoljon a karjaiba! Akarja, hogy kirúgjam, hogy vissza se kelljen jönnie?
– Még egy Sinclair engem nem rúg ki! – Az orvos arca egészen kipirult a haragtól. – Felmondok!
Felkapta a táskáját, és indulatosan összecsapta a száját. Lenore elhűlve meredt rá.
– Ennyi? – kérdezte a biztonság kedvéért. – Tegnap reggel még égre-földre esküdözött, hogy mellettem marad, ma pedig faképnél hagy? Ennyit ér a…
– Kérem, most az egyszer fogja be a száját! – emelte fel a kezét Leo, majd sóhajtott egyet. – Annyit mondtam, hogy felmondok, nem azt, hogy magára hagyom. Mostantól csak a barátja vagyok, nem az alkalmazottja, és így fogom a gondját viselni. Talán ez végre meggyőzi róla, hogy nem szükségből tartok ki maga mellett… és az én büszkeségemnek sem árt, ha nem emlékeztet rá lépten-nyomon, hogy magától kapom a fizetésem.
A lány elpirult meglepetésében. Pislogott kettőt, azután keserűen elmosolyodott.
– Pocsék főnök vagyok, nem igaz, doki? – csóválta a fejét.
– Attól tartok, túlságosan megkedvelt engem, ezért aztán nehezére esik betartani a munkakapcsolat szabályait. – A férfi somolyogva lépett közelebb hozzá. – Remélem, azért busás végkielégítést kapok magától.”